Az én imám

Bárcsak ismernénk, és értenénk a hálát!
Tudnánk, mit tegyünk, és mit ne tegyünk.
Magunkon segítünk, ha a tudatban menedéket veszünk.
Nem félnénk semmitől, önmagunktól meg nem ijednénk.

Bárcsak tisztelnénk az életet, s értenénk a lent és fent,
a te és én kettősségének képzetét!
A bántást nem ismernénk, nem is tennénk.
Együtt élnénk, el nem különülnénk, nem szenvednénk.

Bárcsak a boldogságot nem keresnénk!
Tudnánk, mi a boldogság, és hol érjük el.
Értenénk, mit elveszettnek hittünk,
a választ kell keresnünk,
értelmünkkel, s tudnunk, hogy érjük el.
A boldogság nem egy cél, mert maga a lét. De a lét, számunkra idegen.
Letakarja a félelem, s énségünk most ujjong – győzelem!

Bárcsak értenénk, a boldogság nem elveszett,
csak elrejtette természeted gyarlón, bután!
Zavaros érzelmek, téves nézetek, üres vágyak
ülnek a tisztelet, és hála trónusán.

Bárcsak látnánk vakságunk! A vak is lát, nem világtalan!
Szívével, és elméjével lát mindent Ő.
De zavaros elménk csak opálosan fénylő.
Vakká teszi a szemmel látót, ki tudatlansága sötét útján semmit nem ért.
Minden, mi számunkra veszteség, nem egyéb, csak üresség.

Bárcsak elménk zavarában felvillanna a teljesség képe ma!
Nem a vagyon, nem a rang, mi életet adna!
E szerzéskényszer lebénít, jó érzést elnémít.
Ordít az elme, vádlón elfojtva belül sikít,
de akkor sem kér, akkor sem ad, nem él.

Bárcsak látnánk a természet szépségét, itt és ott,
mit szellemember alkotott!
Ha értenénk, tudnánk, kik vagyunk.
Legyünk megint valódi önmagunk!
Az emberi lét, élvezet. Ki eltéved, nem él, csak gépezet.
Ha figyelsz, a tudatosság rávezet.

Bárcsak ne rombolnánk le szépséges fényünkkel,
s fizikai erőnkkel alkotott építményeket, szobrokat, festményeket !
Teremtünk, majd vakon rombolunk természeti helyeket, vele az emberi életet.

Összetört lelkek tévelyegve, csapongva, szenvednek tétován.
Belső tükör fénytelen, szennyezett.
S mi belül van, az kívül megjelen, s ontja fájdalmas sorsok poklát.
Szenvedő ember nem látja tengernyi bánat forrásának okát.
Nem ismeri fel tudatlansága fokát.
Önmagát áldozatnak értékelve szenvedi el teremtett sorsát,
vádolja a külvilágot, embert , hazát.
Ember, mint fertőző burjánzás, felfalja egymást és önmagát.

Bárcsak értenénk, kevesebb is pont elég!
Belső parancs utat mutat! Legyen tiszta minden tudat!
Mi elmúlt, felejtsük el, alkossunk szépeket, őrizzük a természetet!

Bárcsak lenne hála, és (jó) szer(kezet mely táplál)- etet!
Legyen, mi kell, szűnjön, mi nem kell! Segítsetek!
Itt és most, mindörökké, úgy legyen!

Hegedűsné Zentai Zsuzsanna
(2017. augusztus 19. 18:02)