Nyolc Szerencsjel
Nyolc Szerencsjel
Adó 1% felajánlás:
18511196-1-06
PDF

A Buddhista Szamatha és Vipasszána Meditáció és a Paramiták

Nagyítás

A meditáció gyakorlója két szinten tapasztalja meg annak jótékony hatását. Az első haszna a mindennapi életkörülményekben bekövetkező azonnali javulás. A meditáció gyakorlása békésebb, csendesebb és nyugodtabb tudathoz vezet. Mivel tudatunk ellazultabb, így azok az események, amelyek rendszerint megzavarnak minket, kisebb jelentőségűnek tűnnek, és többé már nem vesszük olyan komolyan őket.

Hasonlóképpen a meditáció révén a tudat megtanul függetlenedni a külső feltételektől és körülményektől.

Ez a tudat azután, amelyet nem befolyásolnak a külső körülmények, képessé válik saját stabilitásának és nyugalmának felfedezésére. A stabil, zavartalan tudat kevesebb szenvedés megtapasztalásához vezet életünkben. Ezek azok az azonnali előnyök, amelyek a meditáció rendszeres gyakorlásából erednek.

A meditáció hosszú távú jótékony hatása a lecsendesített tudat, amely fokozatosan a tudat alapvető tudatlanságának megtisztulásához vezet, amely végül is a buddha létállapotot vagy a megvilágosodást eredményezi.

Ebben a megvilágosodott állapotban többé már nem létezik az átlagos, hétköznapi zűrzavar.

A békesség és nyugalom megtapasztalásához a tudatnak meg kell tanulnia, hogyan maradjon csendes és nyugodt.

Ez nem tudatunk szokásos élménye.

A tudat általában izgatott, mindig mozgásban van, számos különböző dologra gondol. Szükségszerű, hogy alaposan megvizsgáljuk ennek okait. Ősidőktől napjainkig olyan felfogást, látásmódot gyakoroltunk, amely a kettősségen alapul. Erős én tudat, egyéni létezés érzése van bennünk, amelyet az énhez való ragaszkodásnak nevezünk.

Ez felnagyítja az éntől elkülönülő külső tárgyak, akadályok érzékelését.

Ez a téves értelmezés elkerülhetetlenül magában foglalja az önmagunk és a minket körülvevő világ, a velünk kölcsönhatásban lévő tárgyak, dolgok közötti viszonyt.

Ez a világ kettős megtapasztalása, amelyben valamennyien osztozunk. A kettősségnek ez az alapvető érzete hoz létre minden típusú gondolatot, eszmét és tudati mozgást.

Ezért kezdetben, amikor leülünk meditálni, a tudatról szerzett tapasztalatunk távolról sem békés vagy nyugodt. Ez azért van, mert a tudatot teljesen megzavarja a külső tárgyakkal kapcsolatos erőteljes tevékenység.

Ez az alapvető ok; így alakul ki a tudati zavarodottság.

Alkalmaznunk kell egy módszert azért, hogy megtanítsuk ezt a bizonytalan tudatot arra, hogyan maradjon egy helyben stabilan. Ennél fogva a meditáció folyamán egyetlenegy feladatot, tárgyat adunk a tudatnak, amelyre támaszkodhat.

Mielőtt hozzáfognánk a meditáláshoz, meg kell értenünk valamit a tudat minőségeiről, meg kell értenünk, hogy valójában mi is a tudat.

A tudat nem egy dolog: nem anyagi szubsztancia, meghatározott tárgy.

A tudás természete foglaltatik benne. Megvan ez a képessége. A tudat egyszerűen az öntudat pillanatainak, a tudatosság pillanatainak vagy a tudás pillanatainak sorozata. Lényegében a tudat akadálytalan, óriási, határtalan. A tudat nem entitás, amely létezik, mint olyan, és amely egy bizonyos ideig tart. Amint a tudat kapcsolatba lép a tárgyakkal, létrejön az észlelés állandóan változó folyamata, ezért a tudat nem folyamatos dolog… nem állandó. Ezért ezt a tudatot, amely rendelkezik a tudás képességével, és amely természeténél fogva akadálytalan, meg kell tanítani arra, hogy állandó, stabil maradjon. Stabilitásra van szükségünk ahhoz, hogy a tudat felismerhesse igazi lényegét. E stabilitás nélkül a tudat képtelen felismerni önmagát.

A tudat képes felismerni a saját instabilitását, a saját változékonyságát.

A szél is állandóan mozgásban van, de minthogy nem szellemi lényegű, így nem tudhatja, hogy mozgásban van és ezért nem is nyugtathatja le önmagát. Nem képes rögzíteni önmagát. A tudatnak ez az értelemmel bíró nézőpontja az, ami lehetővé teszi, hogy a tudat önmagára hasson. Ezt a tudati instabilitást nem szünteti meg tartósan csupán egy meditációs technika.

A tudat stabilizálásához szükségünk van arra, hogy a tudat felismerje saját természetét. Mihelyst ezt megtette, elérheti az igazi stabilitás állapotát.

A tudat képes közvetlenül megtapasztalni önmagát. Ez azt jelenti, hogy a tudat képes megtapasztalni igazi természetét, amely akadálytalan, mentes az elmebeli tartalom gondolataink, észleléseink és fogalmaink végtelen áramához való kötödéstől és rögzüléstől.

Mi szokásszerűen úgy kapaszkodunk érzületeink látszataiba, mintha a saját változatunk szilárd és valóságos lenne, így veszítve el annak távlati lehetőségét, hogy felismerjük a tudat akadálytalan minőségét.

Mi azt mondjuk, hogy a tudat igazi természete az üresség.

Az ürességen azt értjük, hogy a tudat tiszta; ez valami olyannak az üressége, ami szilárd, állandó vagy benne rejlően önmagában létező. Ha nem meditálunk azon, hogy mi a tudat, mint olyan, hogy mi a személyes tapasztalatunk a tudatról az adott pillanatban, akkor nem leszünk képesek arra, hogy világosan meglássuk, hogyan háborog a tudat a gondolatok végtelen áramától.

Amint felismerjük, hogy képtelenek vagyunk megtapasztalni egy állandó tudatot, megértjük annak szükségességét, hogy eddzük a tudatot, hogy megszelídítsük, hogy a nyugalom és a stabilitás állapotába kerülhessen.

A tudat edzéséhez azonban tájékozódási pontra van szükségünk.

Adnunk kell valamit a tudatnak, amire összpontosíthat. Buddha tanításai magukban foglalnak magyarázatokat különböző támaszokról vagy tájékozódási pontokról, amelyek hozzásegítenek a tudat stabilizálásához. Ezek között Buddha hangsúlyozta azt a módszert, amely során a tudat a légzésre támaszkodhat. Elmagyarázta, hogy az élőlényekben a tudat szoros kapcsolatban van a testtel. A tudat és a test tehát szoros kötelékben vannak, különösen a tudat és a test finom energiarendszere. Ez azt jelenti, hogy a nyugalom megtapasztalásának egyik módja a légzésen keresztül működik, minthogy a légzés kapcsolatban áll mind a testtel, mind pedig annak finom energiáival. Ezért tanácsolja a kezdő meditáció-tanítás a légzés számolását.

Az első meditációs technikát, amelyet a tudat megszelídítéséhez használunk „szamathá”-nak vagy „sine”-nak hívják.

A szamatha hat lépésből áll: a lélegzet számlálása, a légzés követése és támaszkodás a légzésre az első három lépés. Miután hosszú időn át gyakorlod ezeket, a tudat megszelídül. Ekkor áttérhetsz a következő három lépésre, amelyek a lélegzésre irányuló összpontosításból alakulnak ki.

Itt most élek egy elemzéssel, hogy lássuk a tudat és a légzés közötti kapcsolatot. Ennek az elemzésnek köszönhetően meg fogod érteni a tudat természetének ürességét. Kifejleszthetsz a tudatod számára egy intuitív érzést, aztán játszhatsz vele. Megváltoztathatod az összpontosítást, a képet, amelyre összpontosítasz, és tudni fogod, hogy a tudat olyan, mint a délibáb játszhatsz vele. Ez után azért összpontosítasz a dolgok természetére, hogy meglásd a jelenségek alapvető ürességét.

Így fejezed be a szamatha-t, az összpontosítási gyakorlatot, amely edzi a tudatot. Amikor ténylegesen elkezdődik egy meditációs technika tanulása, jobb, ha rendszeresen, szisztematikus magyarázatsorozaton veszünk részt, hogy fokozatosan kialakulhasson bennünk a meditációs gyakorlat megértése. (Minden héten kiscsoportos meditációk kezdőknek és haladóknak: http://ekfszr.hu/programok)

Amikor a légzés számlálására épülő meditációs gyakorlatot alkalmazzuk, a légzési ciklusokat számoljuk (a be- és kilégzés alkot egy teljes ciklust).

Kezdetben folyamatosan számolunk egytől ötig, azon elképzelés alapján, hogy a tudat zavartalanul a légzésre összpontosít, amíg el nem érjük az öt ciklust, és akkor folytatjuk, megismételve az eljárást. Amikor úgy érezzük, hogy ezt könnyedén meg tudjuk tenni, növeljük a számlált ciklusok számát, de csak addig, amíg zavartalanok tudunk maradni. A tudat mindvégig a lélegzésre összpontosít és sehová sem terelődik el. Ez a stabilitási szint egy bizonyos mértékét képezi, amelyben a tudat határozottan ellenőrzésünk alatt áll. Ez az, amelyet lecsendesített tudatnak, nyugodt vagy megszelídített tudatnak nevezünk. Ezzel a gyakorlattal meditációnk során kibontakozik bennünk a nyugalom egyfajta belső megtapasztalása. Ahogy tökéletesítjük jártasságunkat ebben a meditációs technikában, úgy válik ez a nyugalom és békesség a tudat folyamatos tapasztalatává. Ez a szamatha gyakorlat eredménye.

Valójában a kezdeti meditációs oktatás igen fontos, mert ez biztosítja azt az alapot, amelyre jövőbeni meditációs gyakorlataink fejlődése támaszkodik. Ezért a tudat nyugalmának és lecsendesítésének a megtapasztalására vonatkozó utasítások rendkívüli jelentőségűek.

Miután gyakoroltuk a szamatha meditációt, amelyben megtanultuk a tudat nyugalmának és békességének előhívását, most áttérünk a meditáció második szakaszára, amelyet vipasszaná-nak vagy bepillantás/éleslátás meditációnak nevezünk. Ez olyan meditációs gyakorlat, amelyben alapos bepillantást nyerünk a tudat igazi természetébe. Amikor megvizsgáljuk a tudatot, felfedezzük azt, amelyet ősi tudatosságnak neveznünk. Ez az ősi tudatosság nem dualisztikus és csak a bepillantás/éleslátás meditáción keresztül közelíthetjük meg és ismerhetjük fel ezt a nem kettős (duális) tudatot.

Az éleslátás meditáció nélkül mindig elmerülünk a dualisztikus függőségben, és a tudat igazi természete a bölcsesség vagy az ősi tudatosság aspektusa homályban marad, és egyáltalán nem leszünk képesek megközelíteni azt. Ha egyszer bepillantottunk a tudat természetébe, akkor további éleslátás meditáció révén tökéletesítjük az ősi tudatosságról nyert tapasztalatunk minőségét. Idővel ez természetessé válik; valami olyasmi ez, amely magától fejlődik. Ez az a pont, ahol az ősi tudatosságról nyert tapasztalatunk spontán fejlődése jelentkezik. Ha azonban a tudat nyugtalan, nem leszünk képesek meglátni ezt az ősi tudatosságot.

Ezért lényeges az, hogy a kezdeti meditációs gyakorlat során kifinomítsuk a tudati nyugalmat, békességet és stabilitást.

Ily módon történik az, hogy meditáció révén megtapasztaljuk az ősi tudatosság fejlődését a tudatban. Ennek kifejlesztését szolgálja a éleslátás meditáció gyakorlata, amelyben megtanuljuk azt, hogy ne kapkodjunk a realitás vagy a külső dolgok kötött létezése után. Befelé tekintve felismerjük, hogy maga a tudat nem olyasvalami, amely tompa vagy zavaros, hanem valójában a világosság, tisztaság a természete.

Amikor meditációnk során közvetlenül találkozunk a dolgokba nem kapaszkodással és a tudat belső tisztaságával, ez a kettő együttesen képessé tesz minket arra, hogy meglássuk a tudat lényegét.

Csak akkor láthatjuk meg a tudat lényegét, ha a tudatot nem homályosítják el gondolatok. Egy gondolat abból az érintkezésből vagy összefüggésből származik, amely a tudat, mint alany és egy tárgy között jön létre, amellyel a tudat összefüggést teremt. Így a gondolat szükségszerűen dualisztikus folyamat. Amikor a tudat a dualisztikus függőség állapotában van, akkor gondolkozni fog. Amikor azonban a tudat ismeri a saját lényegét és képes felismerni igazi természetét, az a nem dualisztikus, ősi tudatosság tapasztalata. Valójában a tudat ezen a ponton érti meg önmagát. Szemléltetve a folyamatot ezen a meditációs szinten: amikor reggel felébredünk, a napfény már kezd beszűrődni a világba és egyre világosabb lesz. A nap előre haladtával a fény erősödik , ahogy a nap magasabbra hág, és ahogy a fény erősödik, a sötétség eloszlik. Ez a napfény automatikus hatása. Ez hasonlít ahhoz, ami a mi meditációnk során történik. Mennél jobban megértjük a tudat természetét, annál tisztábban ragyog a tudat természete. Mindez azért történik meg, mert a tudatnak megvan az a képessége, hogy ismerje önmagát. Kezdetben képes felismerni azt, ami már ott van a tudatban, és ezért a tudatot többé már nem befolyásolja az ellenőrizetlen gondolkodás. Olyan ez, mint a zavartalan, felhőtlen ég. A nap akadálytalanul, szabadon süt, éppúgy, mint a éleslátás meditációs gyakorlatunk fokozatos folytatása révén szüntelenül növekszik a megvilágosodási képességünk, az a képességünk, hogy megértsük a tudat természetét. A gyakorlat fokozatosan teljesen természetessé válik.

Az ismertetett meditációs gyakorlat révén következik be az, hogy teljesítjük az utolsó kettőt azok közül, amelyekre úgy hivatkoztam, mint a hat „paramitára” vagy a hat transzcendentális értékre. Ez a kettő a meditációs összpontosítás gyakorlata és a tökéletes tudás vagy a tökéletes megértés gyakorlata, a bölcsesség.

A „paramita” szó olyasvalamit jelent, amely elérte a beteljesülését. Ezúttal a meditáció és a bölcsesség e két minőségéről beszélünk, amelyek tökéletes eredményre jutottak, és amelyek elérték a tökéletes beteljesülést.

A transzcendentális vagy tökéletesen megvalósult meditációs összpontosítás, az ötödik a hat paramita közül, a nyugalmi meditáció gyakorlatához kapcsolódik, ahogy korábban kifejtettem. A tudat edzésének és tapasztalataink fokozatos fejlődésének révén elérünk a tudati stabilitás vagy a meditációs összpontosítás e minőségének tökéletes beteljesítéséig. Amikor a tudat stabilitásáról beszélünk, gyakran hivatkozunk a stabilitás három fejlődési fokozatára.

Az első fokozat talán egyáltalán nem tűnik stabilitásnak, mert valójában csak annak a felismerése, hogy mennyire zaklatott is a tudatunk. Meditációs tapasztalatunk eredménye annak a gondolatnak az erősödése, hogy a zaklatott tudat olyan, mint egy sziklás hegységen lezúduló folyó. Ez azonban nem a mi meditációnk hibája. Ez csupán azt jelenti, hogy a tudat már eléggé lecsillapodott ahhoz, hogy képes felismerni saját zaklatottságát. Minthogy nem foglaltatik benne ebben a zaklatottságban, így ténylegesen képes felismerni, mennyire zaklatott. Ha egyszer ezt felismertük, nem szabad megakadnunk itt, hanem tovább kell haladnunk nyugalmi gyakorlatunkkal, amíg tudatunk még edzettebbé nem válik. Ezen a ponton a tudatot olyannak fogjuk tapasztalni, mint egy egyenletesen áramló folyó, amely nyugodtan halad előre. Ez az eredménye annak, hogy a tudat nyugodtabb és edzettebb lett.

Ezt követi a gyakorlat harmadik fejlődési fokozata, amelynek során a tudat képessé válik arra, hogy a stabilitás állapotában maradjon, ameddig csak szeretne. Itt beteljesítettük a stabilitás állapotának tökéletes ellenőrzését vagy uralmát.

A meditációs összpontosítás e három fejlődési fokozatát nevezzük a három stabilitásnak.

Az első fejlődési fokozatban még mindig tanítanunk kell a tudatot, hogy stabilizálja önmagát, külső hivatkozási pontra, valamely dologra támaszkodva. Ez már nincs jelen a második és a harmadik szakaszban, ahol már egyáltalán nincs szükség hivatkozási pontra.

A második szakaszban, bár már nincs hivatkozási pontunk, még mindig fennáll bizonyos fokú éberség. Meg kell figyelnünk, hogy a tudat mikor stabil és mikor mozog és gondolkozik. Fel kell ismernünk ezeket a fejlődési fokozattokat, és fokozatosan tovább kell stabilizálnunk a tudatot. Szükség van bizonyos mértékű szándékos erőfeszítésre ebben a szakaszban ahhoz, hogy a meditálásunk minőségét fenn tartsuk.

Az idővel elérjük a harmadik fejlődési fokozatot, a tudati megnyugvás és békesség automatikusan bekövetkezik bármiféle erőfeszítés nélkül. A második fejlődési fokozat elvezet a harmadik fokozathoz anélkül, hogy bármiféle beavatkozásra lenne szükség részünkről.

Ez a harmadik és végső fejlődési fokozat megfelel a nyugalmi meditáció beteljesedésének.

Ez a meditációs összpontosítás beteljesedésével egyenértékű, vagy azzal, amelyet az ötödik paramitának, a meditációs koncentráció transzcendentális értékének nevezünk.

Ettől kezdve beléphetünk az éleslátás meditáció szakaszába. Az éleslátás meditáció fejlődési fokozatának tényleges megítélése vagy mérése sokkal nehezebb számunkra, mert végtelen. Valójában az éleslátás meditációs gyakorlatot egészen a megvilágosodás pillanatáig folytatjuk. Ezért ez nem egy gyakorlat, amelyről elmondhatnánk, hogy bizonyos ideig tart, utána pedig csinálunk valami mást. Az éleslátás meditáció elvezet minket a megvilágosodásig!

Az éleslátás meditáció a bölcsesség tökéletessége, a hatodik paramita vagy a hatodik tökéletesség.

Jelenleg képtelenek vagyunk meglátni a tudat természetét, még ha a tudatnak meg is van az a képessége, hogy lássa a saját természetét. Tudatunk jelen pillanatban zavarokkal teli. Ám éppen e zavarok válhatnak azokká az eszközökké, amelyek segítségével eljuthatunk a tudat igazi minőségéig. Az élőlények többségének tudata jelenleg a tudatlanság állapotában van. Ez a tudatlanság képezi azt az alapot, amelyen megjelennek a tudat zavarai. Ám az összes ilyen zavar megtisztítható és elvezethetnek a megvilágosodás elérésig. Azt a képességet, amely képes átalakítani a zavarokat minőségekké, Buddha-természetnek nevezzük. Minden egyes élőlény rendelkezik ezzel a képességgel, hogy átalakítsa tudati zavarait a megvilágosodás minőségeivé.

A zavarok jobb megértésének céljából röviden tárgyalni fogjuk a karmát, az ok-okozat törvényét.

Ez hozzá fog segíteni minket ahhoz, hogy megértsük a cselekedeteink és azok hatására tapasztalt következmények közötti összefüggést. A tisztaság gyakorlása az az ellenszer, amely lehetővé teszi számunkra az összes múltbeli karmikus cselekedet megtisztítását.

A karma a gondolatokon alapuló cselekedetek felhalmozódása a tudatunkban és cselekedeteinkben, amelyeket a gondolkodás hozott létre.

Ha megvizsgáljuk, hogyan gondolkodik a tudat, vagy azokat az eszméket, fogalmakat, amelyek felmerülnek a tudatban, akkor azt látjuk, hogy azok a tudat és a tárgyak között fennálló kölcsönös kapcsolaton alapulnak, amelyeket az érzelmek hoznak létre.

A tudatot olykor befolyásolja az önmagunkhoz való ragaszkodás vagy az önzés.

A tudatot olykor befolyásolja az erős düh, az agresszió, néha pedig az erős vágy vagy a ragaszkodás, a büszkeség vagy a féltékenység. Ezek az érzelmi állapotok késztetik a tudatot arra, hogy gondolatokat hozzanak létre, és cselekedeteket hajtsanak végre, amelyek megteremtik az úgynevezett karmikus lehetőséget, karmikus magot. Ezek a karmikus magok összegyűlnek a tudatban, ahol megmaradnak, mint szokásos tendenciák.

Amint ezek a tendenciák beérnek, amint a zavaros gondolat vagy cselekedet által létrehozott karma tökéletesen megvalósul, létrehozza a körülöttünk lévő világ egy eseményének megtapasztalását a mi benyomásunk szerint.

Ez a mi karmánk, a zavaros tudat megnyilvánulása.

Így a karma lehet a tudatosságban, mint lehetőség; lehet a beérés folyamatában; vagy lehet teljesen beérett karma.

Ha tudatunkban negatív érzelmek fejlesztése helyett, mint amilyen a vágy, a düh vagy a féltékenység a szeretet és az együttérzés képességeit fejlesztjük, akkor jó motivációnk van kiindulási pontként az elvégzendő cselekedeteinkhez. Ennek az lesz az eredménye, hogy valamennyi cselekedetünk erősíteni fogja a tisztaság erényének képességét. Minden cselekedet, amelyre az igaz szeretet és együttérzés indít, elkerülhetetlenül erkölcsös cselekedeteket fog eredményezni. Nem lehetséges, hogy az igaz szereteten vagy együttérzésen alapuló cselekedetnek erkölcstelen eredménye legyen. Ezek az erényes cselekedetek is összegyűlnek a tudat áramában és a világ megtapasztalásává érnek bennünk olyan minket körülvevő illúzióvá vagy kinyilatkoztatássá, amely pozitív minőségeket és szerencsés körülményeket foglal magában. Amikor pozitívról és negatívról beszélünk, ezeket a kifejezéseket a megvilágosodás elérésének viszonylatában kell szemlélnünk vagy megértenünk. A szerencsés karmát olyan körülményekként határozzuk meg, amelyek hozzásegítenek minket ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a megvilágosodáshoz, a negatív karmát pedig olyan szerencsétlen körülményekként, amelyek veszélyeztetik a lehetőségünket a megvilágosodás elérésére.

Ha ilyen tiszta indíttatásból gyakoroljuk a bőkezűséget, akkor minden, amit teszünk, továbbra is jó szerencsét és szerencsés körülményeket fog eredményezni. Ez azt jelenti, hogy évről évre, életről életre egyre közelebb kerülünk a megvilágosodás eléréséhez.

Ez a bőkezűségi gyakorlat, az első paramita, a bőkezűség tökéletessége. A második paramita az etikus viselkedés tökéletessége. Ez minden cselekedetünkre hat, beleértve az összes többi paramitát is. Itt abban az illúzióban munkálkodunk, hogy elakadtunk, annak érdekében, hogy valami pozitívat fejlesszünk ki ezen az illúzión belül. Ezekben a gyakorlatokban, legyen az akár meditáció, ahol közvetlenül az illúzió okaival foglalkozunk, akár a bőkezűség gyakorlata, ahol az illúzió helyzetével foglalkozunk, cselekedeteinkkel nem szabad ártanunk élőlényeknek. Ez az etikus viselkedés lényege!

Ez azt jelenti, hogy bármi is legyen a gyakorlatunk, el kell kerülnünk, hogy bármilyen kárt okozzunk az élőlényeknek. Még az erény gyakorlása közben is meg kell bizonyosodnunk arról, hogy az nem okoz bajt másoknak. Ha ezt tesszük, akkor a tudat erősebben gyökeredzik majd a pozitív karmába, ez pedig azt fogja jelenteni, hogy a meditációnk fejlődik, a tudat zavara csökken, a tudat szabadabbá válik, végül pedig alkalmasabb lesz arra, hogy meglássa saját igazi természetét.

Mindez az etikus viselkedési paramita tökéletességének az eredménye. Az etikus viselkedési fegyelemnek képessé kell tennie minket arra, hogy feladjunk és elutasítsunk mindent, amely ártalmas lehet a gyakorlatunkra nézve, és bátorítania kell minden olyan dolgot, amely előnyös lehet számára.

A harmadik paramitát, a türelem gyakorlását illetően két kategória van. A türelem vagy tolerancia gyakorolható külső körülmények vagy belső körülmények viszonylatában.

Ha a külső körülményeket vesszük figyelembe, akkor azt jelenti, hogy nem hasonlóan válaszolunk, amikor valamilyen módon támadnak vagy sértegetnek minket, hanem ehelyett a szeretet és együttérzés alapjáról kiindulva reagálunk. Meg kell tanulnunk szeretettel és együttérzéssel válaszolni az agresszióra. A belső türelem tekintetében van egy erős gyakorlat, és egy finomabb gyakorlat. A belső türelem nyilvánvalóbb gyakorlata akkor valósul meg, amikor kivágjuk a düh gondolatait és érzéseit, mihelyt tudatosul bennünk azoknak a tudatban való jelentkezése. Nem követjük ezeket a gondolatokat és érzelmeket vagy nem foglalkozunk velük. A türelem finomabb gyakorlata a tudatban uralkodó tudatlanság sötétségének leküzdésével van összefüggésben. Ez azt jelenti, hogy amikor bármilyen dualisztikus természetű gondolat vagy elképzelés jelenik meg a tudatban, alkalmazzuk a bölcsesség gyakorlatát a gondolatok természete tökéletes megértésének gyakorlatát hogy ne ragadjunk le a dualisztikus gondolkodásban. Ilyen módon átlátjuk és megvizsgáljuk gondolataink igazi természetét. Ez is türelem.

Ami a negyedik paramitát, az állhatatosság gyakorlatát illeti, kezdetben ez egészen egyszerűen az erőfeszítés vagy az akaraterő művelésének gyakorlata különböző körülmények között és ennek alkalmazása.

Ezt követi a második fejlődési fokozat, amely állandó erőfeszítéssel jár. Ez azt jelenti, hogy a tettekre irányuló erőfeszítéseinknek, folyamatosaknak, rendszereseknek, nem pedig alkalmiaknak kell lenniük. Van egy harmadik szakasz is, amelyben abbéli képességünk, hogy kitartással cselekedjünk, eddzük energiáinkat és egy helyzettel foglalkozzunk, könnyűvé, automatikussá válik, amelyet nem ront meg semmiféle szándékos erőfeszítés, mert ez a tudat természetes működése. Ez a fajta rögzült vagy velünk született állhatatosság fog elvezetni minket, ha folytatjuk ezt a gyakorlatot egészen a megvilágosodás küszöbéig.

Ahogy haladunk az ösvényen, lehetővé válik számunkra, hogy nagy hasznára váljunk az élőlényeknek. Az erkölcsös viselkedés, a türelem és a kitartás tökéletességeinek művelése nagy előnyt jelent a másik három tökéletesség: a bőkezűség, a meditáció és a bölcsesség gyakorlásához. A hat paramita fokozatos megvalósulása révén haladunk tovább a megvilágosodás felé vezető ösvényen.

Békesség minden lénynek.